"De jaj, szolga csak egy van: az Isten, s uraktól nyüzsög a végtelenség"

NAGYCSÜTÖRTÖK

Szombathely – Kálvária 2015. március 30.

Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom,
csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.
Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.[1]

A lábmosással a visszaszámlálás elkezdődött…

Nagycsütörtök, eseményeit tekintve, az utolsó vacsora, az oltáriszentség és az egyházi rend alapításának, a vérrel verítékezésnek, és Urunk elfogatásának az emléknapja. Az Egyházunk az idén, egy mellékesnek tűnő eseményre, a lábmosás történetét olvastatja fel, amely eme titokzatos estének egyik eleme. Csak Szent János evangéliuma őrizte meg ezt az utókor számára. Míg a másik három evangélista, Máté, Márk és Lukács inkább az események és tanítások feljegyzésére tette a hangsúlyt, addig János, valami egészen különleges érzékkel mutat rá első pillanatra talán nem is különleges események mély tanításaira, azoknak, az emberi tapasztalatot meghaladó vonatkozásaira. Talán ezért nevezi a keleti egyház Jánost a „nagy teológusnak”, a „nagy hittudósnak”.

Evangéliumának 13. fejezettől János már nem is annyira az eseményeket, mint inkább azok értelmezését írta le, aminek első mozzanata a lábmosás. Itt minden szónak különleges súlya és üzenete van. Ettől kezdve felhagy Jézus közszereplésének és kinyilatkoztató jeleinek a tárgyalásával. Jézus végső napjaira tekint, megdicsőülésének idejére, vagyis halálára és föltámadására, amelyben Isten dicsősége, Isten jelenléte nyilvánul meg. Ezért János evangéliumának második részét gyakran nevezik a "dicsőség Könyvének". Ez a 13. fejezet az egész szenvedéstörténet leírásának a nyitánya.

Izrael népe ismét közeledik a húsvéthoz, az Egyiptomból való kivonulás emlékünnepéhez. Ám ezúttal Jézus készül kivonulni ebből a világból az Atyához. „Jézus, tudva azt, hogy eljön az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához…” Ebben a drámai jelenetben Jézus az emberiség szolgálójává válik.

Elérkezett az ő órája, és ő "mindvégig" szereti övéit. A jánosi kettős értelmezés szerint ez jelenti az időt, és a mértéket. Nemcsak azt, hogy meddig, de azt is, hogy mennyire. Ennek jeléül végzi el a szolga feladatát, a lábmosást. Ennek is, mint Jézus minden tettének a szeretet a hajtóereje. A lábmosás estéjén Jézus a tevékeny isteni szeretet egységébe akarta bevonni tanítványait.

Úgy a földközi tenger térségében, mint a Jézus korabeli közel keleten a lábmosás három okból szokott történni. Vagy tisztálkodás, vagy kultikus, vagy az alázat, elismerés, különleges tiszteletadás okán. Oly annyira, hogy ebben a térségben „mosatlan lábbal” asztalhoz ülni, olyasmit jelentett, mint manapság mosatlan kézzel étkezni.

Az ott élő emberek nem zárt cipőt, hanem nyitott szandált viseltek, aminek eredményeképpen a láb erősen szennyeződött. Az akkori idők szokása szerint nem ültek, hanem fél könyökre támaszkodva feküdtek az asztalhoz, a majdnem szemmagasságban lévő szennyezett láb, bizony inkább étvágyrontó, mint étvágygerjesztő volt.

Jézus nem az érkezéskor mosta meg az apostolai lábát, amint ez a vendégek esetében illő volt, hanem „vacsora közben”. Tehát sem higiéniai okból, sem a zsidóknál szokás kultikus okból, hanem nyilvánvalóan más szándék vezette.

János evangélista hihetetlen pontossággal rögzíti az eseményeket úgy, hogy a természetes, tehát emberileg is megtapasztalható, és természetfeletti válóság átjárják egymást. A teljesebb megértés érdekében, vizsgáljuk meg az egyes kifejezések értelmét.

Azzal a kijelentéssel, hogy „hogy eljön az ő órája”, János jelezte Jézus szenvedése ezzel az estével megkezdődik. Tudta, hogy ezzel elérkezett az idő, amikor „át kell mennie e világból az Atyához.” Mi az eseményeket, a kialakult szokás szerint, három napra nagycsütörtökre, nagypéntekre, nagyszombatra bontjuk, ami János értelmezése szerint egyetlen megváltó szenvedés volt, a lábmosástól – húsvét hajnaláig. A tartalmát tekintve ez a három szent nap hatásában egyetlen napot jelent. E három szent napon Jézus „fölemeltetésének, az Atyához menetelének” titkát éljük át. Jézus utolsó vacsorája tanítványaival, kereszthalála és harmadnapon való föltámadása egyetlen fölfoghatatlan valóság.

Jézus szabadon és tudatosan megy elébe az ő „órájának”. Az evangélista Jézus útját ezzel fejezi ki: „Mindvégig szerette őket.” Élete végéig, s azon túl: a föltámadásig, isteni és emberi lehetőségei szerint. Isteni nagysága éppen megalázódásában tűnik ki, lábmosástól a keresztig. A lábmosás is, mint a vacsora, elővétele és ábrázolása annak, ami a kereszten történik: szolgáló szeretet, halálig odaadás. A szeretet Jézusnak és az Ő Egyházának élettörvénye.

Az utolsó vacsora eseményét, az Oltáriszentség szerzését Máté, Márk, Lukács és Pál közli. Mindegyik úgy, ahogy az ő környezetében annak hagyományát megőrizték és a liturgiában alkalmazták. Az Egyház megértette, hogy Jézus magát tette áldozati báránnyá, amikor életét is odaadta az Atyától kapott küldetésért. De megértette azt is, hogy amikor az utolsó vacsora emlékét ünnepli, misztikus módon maga is részese lesz Krisztus halálának és feltámadásának.

János evangéliuma az utolsó vacsorát csak arról az oldalról jellemzi, hogy ott Jézus különlegesen kifejezte szeretetét övéi iránt. A vacsora menetét nem írja le, és az Oltáriszentség szerzéséről sem beszél. Ellenben csak ő említi a lábmosást, amellyel Jézus, mint házigazda a pászka vacsora közben tanítványainak különleges tanítást adott. Azt akarta ezzel jelezni, hogy példája nyomán a szeretet tettei megmaradjanak az Egyházban, és hogy az Oltáriszentség ünneplése az ő szeretetének emléke legyen.

De mit jelent a jézusi értelemben vett szeretet? Talán a Jézus korabeli görög nyelv szeretet fogalmai világítják ezt meg igazán. Ott ui. három fogalom van a szeretetre.

Az egyik az érosz, amely az alulról felfelé, a tökéletlentől a szép és a jó, végső fokon pedig a feltétlen szépség felé irányuló vonzódást jelenti. Ezt az alulról felfelé való törekvést jelenti a szimpozium szó eredetije. Ez ma szűkebb körű tudományos tanácskozást jelent, míg a fogalom eredeti jelentése lakoma, amelyben a lakoma résztvevői magvas bölcselkedő eszmecserét folytatnak.

A másik fogalom, a philia az egyenrangúak, a testvérek, a nővérek vagy a barátok egymás iránti szeretetét jelöli. Erre a szeretetre utal az amerikai városnév, Philadelphia, amelynek a jelentése testvérszeretet. A philia azonban irányulhat olyan élettelen valóságokra is, mint amilyenek például a zsinagógai főhelyek.

Ezzel szemben az agapé felülről lefelé, az erőstől a gyenge felé hajló szeretetet jelenti, amely ez által értékessé,”kedveltté” teszi az utóbbit. A szeretetnek ez a formája áll az újszövetségi középpontjában.

A lábmosás eseményével Jézus ebbe a, földről a földre ide lehajló, a teremtmény felé áradó szeretet áramába kapcsolja be apostolait, később az egész világot.

Ezzel az apostolok nemcsak azt a megbízatást kapták, hogy vigyék el az evangélium örömhírét az egész világra, hanem főképpen azt, minden létezőt bevonjanak Jézus szeretetének áramába. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha ők maguk Isten nagy, életet adó művének valódi részeseivé lesznek. Ezért mondta Jézus Péter tiltakozására „» Ha meg nem moslak, nem lesz részed velem.” Ha Péter, meg a többiek, és minden megkeresztelt ember, ha önzővé válik és nem „mossa a másik lábát”, vagyis nem szolgálja, megszakad az Isten szeretetének szabad áramlása.

A lábmosás eseménye egy fontos kijelentéssel fejeződik be: ha ezt megértitek, és tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek”[2].

A Krisztus előtt mintegy 450 évvel korábban élet görög filozófus, Szókratész[3] például azt hitte, hogy az erény ismerete szükségszerűen erényes életet eredményez. Jézus szerint nem elég az ismeret. Ez a szemléletmód nagyon távol áll úgy az ókori, mint és a modern lelkiségtől, amely kizárólag ismeret útján próbálja elérni az üdvösséget.^[4] Jézus nagy különbséget lát a tudás és a cselekvés között. Ő nem azt mondja,” hogy boldog, aki ezt tudja”, hanem így nyilatkozik: „Ha ezeket tudjátok jó, de boldogok csak akkor vagytok, hogyha meg is teszitek.”

Úgy, ahogyan Váci Mihály írta

Nem elég jóra vágyni:
   a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
   de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
   Több kell: - az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
   Több kell: - az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
…de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
   szeress, szenvedj, remélj![5]

okéatya

---

[1] Weöres Sándor

[2] Jn 13,17

[3] Szókratész (ógörögül: Σωκράτης), (Alópeké démosz, ókori Görögország, i. e. 469 – Athén, i. e. 399.) ókori görög filozófus. Vele kezdődött a görög filozófia klasszikus korszaka, valamint őt tekintjük a nyugati filozófia és az autonóm filozófiai etika megalapítójának.

[4] Vö. Jn 3,21: »... aki az igazságot cselekszi ...«.

[5] Váci Mihály Még nem elég